Tizenötödik fejezet

 

 

 

— Elviszünk egy kiáltványt Purdun bárótól Korox királynak. Útközben sokféle veszély leselkedhet ránk. Akár a Karmazsin Karom...

Liam összerezzent a név hallatán.

— ...akár más részéről.

— Uram? — Az egyik katona felállt.

— Igen, Buckwald? — nézett rá Kősulyok.

— Miféle más veszély?

A kapitány felsóhajtott, és végighordozta gondterhelt a tekintetét az asztalnál ülőkön. Mind ahhoz az egységhez tartoztak, akik kizárólag neki tartoztak elszámolással. Úgy tervezték, hogy egyedül teljesítik a feladatot. Nem kérnek segítséget a testőrség többi egységétől.

— Aggasztóan sok jelentés érkezett mostanában elsősorban Dajaan és a Shalane-tó környékéről. Élőhalottak jelentek meg Duhlnarimban.

Senki nem szólt egy szót sem. Tapintani lehetett a feszültséget. Klarsamryn felé kellett menniük, a király llorbauthi erődjébe. Az út a Shalane-tó mentén vezetett, majdnem teljes hosszában.

— Ha nincs több kérdés, akkor nyeregbe! Azonnal indulunk — mondta Kősulyok. A háta mögé kulcsolta a kezét, kihúzta magát, és várt.

Továbbra is csend honolt a szobában.

— Rendben. Irány az istálló!

A harcosok mind felálltak, és kimentek a hajnali fényre.

Az istállót csak később építették hozzá az erőd északi szárnyához. Egy különleges cellához csatlakozott, ahol nagyszámú rabot tarthattak, ha szükség volt rá. Mivel az erőd alatti tömlöc kicsi volt, a különösen veszélyes foglyokat máshol, az ehhez hasonló helyeken tartották. Legalábbis Liamnak így mondták.

A lovászfiú gyorsan kiterelte a lovakat az istállóból. Egy gyönyörű, barna kancát vezetett Liam elé.

— Ez a tiéd — mondta neki.

— Köszönöm. — Liamnak még sosem volt lova, pláne nem egy ilyen gyönyörű állat. Magas volt és kecses, és fiatal. Látszott rajta, hogy csikó kora óta jól tartották. A szeme csak úgy ragyogott az élettől.

— Hogy vagy? — súgta oda neki Liam, és megsimogatta a nyakát.

A ló idegesen felnyerített.

— Liam! — kiáltott rá Kősulyok kapitány.

Liam felkapta a fejét. A többiek már mind nyeregbe szálltak, és készen álltak az indulásra.

— Tudsz lovagolni, fiam? — kérdezte Kősulyok.

Liam a bal kengyelbe akasztotta a lábát, és egy kecses mozdulattal fellibbent a ló hátára. Kényelmesen elhelyezkedett, majd tisztelgett a kapitánynak.

— Igen, kapitány! — mondta.

— Helyes — mosolygott a másik. Megfordította a lovát, és elindult a kapu felé. — Indulás! — adta ki a parancsot.

A kapu kinyílt előttük, ők pedig kiözönlöttek. Kettesével sorba rendeződtek, és úgy ügettek tovább.

Liam egy őszes hajú harcos mellé került. Bár nem látszott nagyon öregnek, az arcán már ráncok jelentek meg, főleg a homlokán és a szeme alatt. Magabiztosnak tűnt, amitől Liam is megnyugodott. Elmosolyodott, amikor észrevette, hogy Liam őt nézi.

— Knoblauch a nevem — mondta a veterán, majd megérintette a sisakját. Liam másoktól is látta már ezt a mozdulatot.

— Liam — mondta, és leutánozta az előbbi gesztust.

— Tudom, hogy ki vagy — mondta az idős harcos.

Liam enyhén megvonta a vállát. Fogalma sem volt, hogyan viszonyulnak hozzá a többiek, bár abból ítélve, ami Phinneous kapitánnyal történt, inkább óvatos maradt. Nem erőltette a beszélgetést.

Knoblauch bizonyára észrevette a bizonytalanságát, és megszólította.

— Ne aggódj! Nem neheztelek rád.

— Ezt jó tudni — felelte Liam.

— Sőt, a kapitány elővigyázatosságból osztott be melléd — magyarázta, és közben egészen közel hajolt Liam füléhez. — Én vigyázok rád, nehogy valakinek eszébe jusson valami ostobaság.

— Milyen megható — dünnyögte Liam.

— Ha így akarod — sóhajtott fel a veterán, és visszabillent a nyeregbe.

— Sajnálom — Liam azonnal bocsánatot kért. — Az elmúlt pár hónap elég kemény volt a számomra, ennyi az egész.

— El tudom képzelni.

Ezzel lezárták a beszélgetést, és néma csendben lovagoltak tovább. Liam azon morfondírozott, hogy Knoblauch vajon mit gondolhat róla. Ő vajon mit tenne fordított esetben?

— Hé, Knoblauch! Kérdezhetek valamit? — szólalt meg egy idő után.

— Igen — bólintott a veterán.

— Harcoltál valaha a Karmazsin Karom ellen?

A korosodó harcos fészkelődött egy kicsit a nyeregben, majd ismét bólintott.

— Igen.

Liam gyomra összerándult, és jeges bizsergés futott végig a tarkóján. Nagy levegőt vett, és feltette a következő kérdését.

— Megöltél közülük valakit?

— Már mondtam, hogy nem neheztelek rád — felelte kelletlenül.

— De lehet, hogy én igen.

Knoblauch felnevetett.

— Rendben. Nem, nem öltem meg senkit. Egyetlen „testvéredet” sem — mondta, és tovább kuncogott magában.

Liam ismét magába fordult, nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e a fickónak, vagy sem. Ugyan mit változtatna a helyzeten, ha kiderülne, hogy a mellette lovagló katona megölt egyet-kettőt a Karmazsin Karom tagjai közül? Talán semmit. Sőt, csak önmagát kínozná vele, ha tudná, hogy melyik testőrtársa kit ölt meg régi bajtársai közül.

Bár ugyanez lehetett a helyzet velük is, merengett tovább. Nekik is volt családjuk, voltak barátaik, akiket a Karmazsin Karom tagjai öltek meg. Ők ugyanúgy nem tudják, hogy a szeretteik az ő keze által haltak-e meg, vagy sem. Vajon ellene fordulnak, ha harcba keverednek az út során?

Knoblauchra pillantott. Már a kapitány is gondolt erre.

Magába roskadt. Bárcsak ott lehetett volna vele Ryder is!

Az út balra fordult előttük. A kanyaron túl feltűnt a Shalane-tó. Gyönyörű kéken csillogott.

— Íme, a Kék-tó!

— A Kék-tó? — kérdezte Liam.

— Még sosem hallottál róla?

— Kellett volna?

A veterán harcos megütközve nézett ifjabb társára.

— Ezek szerint Ellhimar tornyának történetét sem hallottad.

— Nem bizony — rázta meg a fejét Liam.

Knoblauch elmosolyodott, és összedörzsölte a tenyerét.

— Azok a tavak, amelyek ennyire bent vannak a szárazföld belsejében, általában zöld színűek és nem ennyire ősiek — kezdte a mondókáját. — A Shalane-tó azonban a trópusi tengerekre emlékeztet.

Liam a vizet nézte. Valóban kék volt. Bár még sosem látta a trópusi vizeket, elhitte társa szavait.

— Ami a legendát illeti, állítólag egy varázsló él a tó fenekén.

— A tó fenekén? — hüledezett Liam.

Knoblauch elégedetten mosolygott, mint egy tapasztalt mesemondó.

— Bizony, a fenekén. Ellhimar tornyát mágikus burok védi, amely nem ereszti át a vizet.

— Logikusan hangzik — bólogatott Liam, miközben próbált értelmes képet vágni.

— Azért kék a tó, mert a nagy erejű mágikus energia átitatja a vizet. — Knoblauch váratlanul abbahagyta a történetet, látva, hogy Liam nem igazán hisz neki. — Ha nem hiszed, kérdezd meg Purdun nagyurat! Együtt tanult Ellhimarral, mielőtt báró lett belőle.

— Micsoda?

— Így igaz. Purdun maga is mágus.

— De... kardot fogott rám — hebegte Liam.

— Hallottam róla — kuncogott a veterán.

— Gondolom, egész Ahlarkham tud róla — kesergett Liam.

— Nos, ami azt illeti... mindenesetre bátran viselkedtél.

Liam önkéntelenül elmosolyodott. El kellett fordulnia, hogy elrejtse az arcát. Végül nem bírta tovább, és mindketten jóízűen felnevettek.

— Purdun csak kedvtelésből vív. A lelke mélyén ő egy idéző.

— Egy idéző? Igazat szólsz? — Liamnak persze fogalma sem volt róla, hogy az idézőkre mi jellemző, de nem akarta elárulni a tudatlanságát.

— Nem tudod, hogy mit jelent ez, igaz? — kérdezte tapintatosan Knoblauch.

— Mi, hogy én? Már hogyne tudnám!

— Az idézők képesek bármit megteremteni a puszta légből a mágikus energiák segítségével — magyarázta Knoblauch, megkönyörülve Liamon.

Időközben elhagyták a kanyarulatot, és nyugati irányba fordultak, elfelé a tótól, és be a közeli erdőbe. A sűrű, puha aljnövényzet elnyelte a lovak patáinak dobogását.

— Hm — dünnyögte Liam.

— Ismered a Zerith erőd falán őrködő varázslókat? — kérdezte Knoblauch.

Liam biccentett.

— Ők mind idézők.

— Azokra gondolsz, akik tűzlabdákkal harcolnak?

— Hallottad már Purdun nagyúr gúnynevét? Úgy hívják, a Tűzöklű.

— Igen, tudom. — Sokszor hallotta már. Legutoljára akkor, amikor Ryder oldalán elindultak arra a balul végződött portyára.

— Tudod, hogy honnan kapta a nevét?

Liam egy kicsit fellélegzett. Végre másra terelődött a szó. Sosem szeretett olyasmiről beszélni, amiről igazából semmit sem tudott. Nem szeretett alakoskodni.

— Nem.

— Bár most már más a helyzet, Purdun fiatalabb korában igen forrófejű és meggondolatlan volt. Nagyon is hasonlított valakire, akit nemrég ismertem meg — tette hozzá, és jelentőségteljes pillantást vetett Liamra.

— Ez is része a történetnek? — kérdezte Liam.

Knoblauch elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést, és tovább mesélt.

— Miután feleségül vette Dijara hercegnőt, elbeszélgetett a hercegnő korábbi szeretőjével, Stanley Smorthbyval.

— Stanley Smorthby? Miféle név ez?

— Nem érdekes. Stanley nőül akarta venni a hercegnőt, hogy ő lehessen Ahlarkham bárója. Így hát nem repesett az örömtől, amikor azzal a férfival kellett találkoznia, aki nemcsak az asszonyától, de a hatalmától is megfosztotta.

— El tudom képzelni — dünnyögött Liam.

— A beszélgetés alkalmával Smorthby érzékeny pontra tapintott. Senki sem hallotta, hogy mit mondott, de akik jelen voltak, mind arról számoltak be, hogy Purdun megvadult. — Knoblauch fészkelődött egy kicsit a nyeregben, hogy kényelmesebben üljön. — Amikor véget ért a találkozó, Purdun kezet nyújtott neki, hogy barátságban váljanak el. Amikor Stanley odanyúlt, hatalmas lángok csaptak ki Purdun ujjaiból, beterítve az egész szobát.

— Megégette a felesége régi szerelmét?

Knoblauch úgy mosolygott, mint a csínytevő kölykök.

— Leégette annak a piperkőcnek a ruháját és a haját.

Az volt a legmulatságosabb dolog, amit valaha láttam.

— Te is ott voltál?

— Akkoriban Purdun személyi testőre voltam — felelte a veterán.

— Akkor mit keresel most itt köztünk? — kérdezte Liam.

Knoblauch egy pillanatra a gondolataiba merült.

— Hibáztam — lehelte végül.

— Hogy érted ezt? — nevetett Liam. — Purdun még mindig él!

— Igen, de csak Gond főpapjának, és egy méregdrága felélesztő varázslatnak köszönhetően.

Széles vigyor terült el Liam arcán.

— Tymora szent nevére. Csoda, hogy életben hagyott. Hogyhogy testőr maradhattál?

A veterán harcos arcvonásai megkeményedtek. Liam úgy érezte magát, mint az a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Valóban gúnyos megjegyzést tett rá, de nem akarta magára haragítani.

— Knoblauch, én...

A harcos felemelte a kezét, hogy elejét vegye a mentegetőzésnek. Oldalra mutatott.

— Látod?

Jeges remegés futott végig Liam gerincén. A mutatott irányba nézett. Miközben beszélgettek, egészen mélyen behatoltak a Shalane-tó mentén húzódó Argent-erdőbe. A magas, vaskos fák kitakarták a nap fényét, így majdnem teljes sötétségben poroszkáltak. Mintha kora este lett volna, pedig dél körül járhatott az idő.

Áttetsző, vékony ködpamacs gomolygott ki az egyik terebélyes bokor alól. Úgy tűnt, határozottan halad valami felé, és mintha megnőtt volna út közben. Liamnak rossz érzése támadt, de nem tudta megmagyarázni, hogy miért.

— Mi az? — kérdezte félve.

— Társaságunk akadt — felelte Knoblauch, majd előreszólt a kapitánynak. — Itt vannak az élőhalottak, kapitány!

Azonnal megállt az egész egység. A lovak tiltakozni próbáltak, és felnyerítettek, amint a gazdáik a sűrű felé fordították őket. A ködpamacsok alakot öltöttek. Egészen emberinek tűntek.

— Vámpírok — mondta Knoblauch.

Az élőhalottak körbevették a lovasokat. Halovány bőrük a testükre feszült. Az emberekre sziszegtek, kivillantva félelmetes fogaikat. Néhányan felugrottak a fák törzsére, és fejjel lefelé felkúsztak. Elnyelte őket a sűrű lombtakaró. Természetellenesen gyorsan mozogtak. Liamnak minden szőrszála égnek állt.

— Maradj szorosan mellettem! — mondta neki Knoblauch. — A kardod mágikus ugyan, így meg tudod sebezni őket, de a vámpírokat, sőt még az ivadékaikat is nehéz elpusztítani. Vágd le a fejüket, ha tudod. Ha túléljük, akkor majd elpusztítjuk a testüket, hogy többé ne térhessenek vissza. — Ezzel a veterán testőr előhúzta a kardját.

Liam követte a példáját.

Knoblauch mélyen, jelentőségteljesen Liam szemébe nézett.

— Védd a hátamat! Ez lesz életünk legnehezebb csatája. Csapatként kell harcolnunk, ha életben akarunk maradni.

Két ivadék, mindketten ember férfiak lehettek valaha, támadt rájuk. Knoblauch letérdeltette a lovát.

— Most! — kiáltott fel.

A ló előreugrott, egyenesen neki az egyik támadónak. Egy közönséges férfi azonnal lerogyott volna, de az élőhalott talpon maradt, sőt, megmarta szegény párát.

A ló felvisított. Liam összerezzent. Eddig el sem tudott képzelni ehhez fogható iszonyatot. A ló felbukott, Knoblauch pedig kiesett a nyeregből. Vetett egy bukfencet, és a bokrok aljában pattant fel.

A másik ivadék Liamra ugrott.

Liam egy oldalazó mozdulattal felhasította az élőhalott mellkasát. Az ivadék hanyatt esett. Dühösen Liamra sziszegett, felugrott a levegőbe, és természetellenesen gyorsan közeledett ismét.

Liam a térdével oldalra fordította a lovat, úgy, hogy az oldalát védő páncél útját állja az élőhalott hegyes fogainak.

— Na ezt harapd át! — kiáltott rá ádázul Liam.

A vámpírivadék beleöklözött a ló oldalába, amitől az állat megtántorodott. Liam majdnem leesett a hátáról, de sikerült megkapaszkodnia.

Az élőhalott felugrott a ló farára. Liam fülébe sziszegett, és megragadta a vállát.

Liam próbált megfordulni, de ellenfele nem engedte. Mivel nem tehetett egyebet, egyik kezével elengedte a kardját, és megfogta a kantárt. Megrántotta, a sarkát belevájta az állat oldalába. A kanca felnyerített, és a hátsó lábára ágaskodott. A vámpírivadék elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt esett. Liamot nem engedte el, így magával rántotta. Elő és élőhalott egymáson fekve ért földet.

Liam került felülre. Tisztán érezte a vámpírivadék bűzös leheletét. Megpróbált kiszabadulni az erős szorításból, de nem tudott. Erezte, hogy a lény felemeli a fejét, hogy a nyakába harapjon. Felült, amennyire csak tudott, előrebillentette a fejét, majd egy hirtelen mozdulattal erősen hátrafejelt, hogy a sisakkal összezúzza az élőhalott arcát. A teremtmény felsziszegett, és egy pillanatra elengedte áldozatát.

— Engem nem lehet megharapni! — kiáltotta Liam. Odébb hengeredett, felpattant a földről, és oldalra csapott a kardjával, mindezt egyetlen könnyed mozdulatsorral. A pengére vésett rúnák kéken felizzottak, amint a kard az élőhalott testéhez ért, és könnyedén lemetszette a fejét.

A test eldőlt, egyszer még megvonaglott, majd nem mozdult többé.

Liam megfordult, és a valaha látott legvadabb csata bontakozott ki előtte. A lovak a földön hevertek, a gazdáik kétségbeesetten küzdöttek az életükért. A vámpírok a lombtakaró sűrűjéből ugrottak rá a gyanútlan testőrökre. Kősulyok kapitány ott forgolódott a csata kellős közepén. Mindkét kezében kardot tartott, és úgy kaszabolta a vámpírokat. A páncélját sűrű, fekete vér borította. Az ínyét felhúzta, mint a támadó kutya, majd lemetszette egy újabb élőhalott fejét. Két másik fej hevert már a lába előtt, de sajnos három testőr holtteste is.

Liam visszanézett az útra, amelyen az erdőbe jöttek. A tóhoz vezetett, el a vámpíroktól. A lova nyugodtan várakozott mellette, készen rá, hogy elrepítse a gazdáját a csatatérről. Az ösvényt védő két vámpír elpusztult, így szabad út nyílt előtte.

Oldalra fordult, hogy megnézze, hogyan boldogul Knoblauch. A veterán az út szélén feküdt. Megpróbált ugyan felállni, de látszott rajta, hogy az eséstől megsérült a válla és a csípője.

A kardjára támaszkodva egyenesedett fel. A penge hegye mélyen a talajba fúródott. Már majdnem talpon volt, amikor egy test rázuhant a magasból. Knoblauch visszarogyott a földre, a kardja pedig kifordult a talajból, és beesett a bokrok alá. Egy elf nőnek tűnő vámpír guggolt a mellkasán. Ide-oda ingatta a fejét, akárcsak egy kígyó, és mohón méregette az áldozatát.

Liam lova nyugtalanul toporgott, és többször is megbökte a hátát az orrával. Knoblauch arca fájdalmas grimaszba rándult. Kinyitotta a szemét, és Liamra nézett. A tekintetük összefonódott egy pillanatra. Liam két marokra fogta a kardját.

Megfordult, és megpaskolta a ló pofáját.

— Várj meg itt! — súgta a fülébe, majd nekirugaszkodott, és a vámpírnőre vetette magát.

A penge hangosan zizegett a levegőben, miközben az élőhalott nyakát kereste. A vámpír azonban elhajolt a csapás elől, felugrott a legközelebbi fa törzsére, és biztonságba húzódott.

Liam nem tudta már megfékezni a lendületét, és a karddal együtt ő maga is körbefordult. Próbálta megőrizni az egyensúlyát, de még nem szokott hozzá ahhoz, hogy teljes vértben harcoljon. Le kellett eresztenie a pengéjét, hogy ne billenjen oldalra. Pont Knoblauch mellett állt meg. Lenézett a veterán harcosra.

Ekkor valami nekiütközött a hátának. Elemelkedett a talajtól, és a fák felé repült. Kétségbeesetten kapálózott a levegőben. Ágak csapódtak az arcának és a testének, de le is lassították egyben. Egy halom törött ágra zuhant. A kard kiesett a kezéből. A levegő kipréselődött a tüdejéből, és úgy tátogott, mint a partra vetett hal.

Léptek zaját hallotta a háta mögül.

Minden egyes porcikája sajgott. A hátára fordult, és a vámpír szemébe nézett. Knoblauch ernyedt testét tartotta a kezében, akit végigvonszolt a talajon.

— Mindketten az enyémek lesztek — sziszegte éles fogai közt.